Tihanyi Nagypince

 

A Tihanyi Apátsági Pince története szoros összefüggésben van az Apátság történetével, illetve a magyarországi szőlőtermesztés fejlődésével, ezért érintőlegesen érdemes felidézni kapcsolódási pontjaikat.

 

A tihanyi bencés monostort I. András király (1046–1060) alapította 1055-ben Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére. Az alapító királyt itt temették el 1060-ban. A kolostor alapító oklevele a magyar nyelv legrégibb írásos emléke is. A török elleni felszabadító háborúk után a Magyar Királyi Kamara a felszabadított területeken álló birtokokat csak ún. fegyverváltság kifizetése után adta vissza egykori tulajdonosaiknak. Tihanyért ezt a Magyarországi Bencés Rend nem tudta kifizetni, így 1702-ben az ausztriai Altenburg Bencés Apátságnak a tulajdonába került. A Pannonhalmi Bencés Apátság csak 1716-ban tudta visszavásárolni Altenburgtól.

 

1786-ban II. József a bencés rendet is felosztotta. A szerzeteseknek el kellett hagyniuk kolostorukat, csak egyetlen szerzetes maradhatott, aki ellátta a plébániai feladatokat. A rend tagjai 1802-ben térhettek vissza Tihanyba, és kaphatták vissza tulajdonaikat.

 

A Tihanyi Bencés Apátság javainak nagyságát és jelentőségét tekintve a Főapátsági Uradalom után következett. 1848 után mintegy tizenhatezer kataszteri holdas földbirtokkal rendelkezett, amelyek a Balaton északi partján Veszprém és Zala megyékben, a déli parton pedig Somogyban terültek el. Az apátság somogyi jószágkerületében a mezőgazdálkodás központja Szántódpusztán, az erdészeté Endréden alakult ki.

 

 

A Tihanyi Apátsági Pince Tihanyban, a Belső-tótól északra található. A közeli présház bejárata felett az l8n-es évszám olvasható, de bizonyos, hogy pince és présház közel egy időben, feltehetően 1820-22 körül épült. A műemléki jellegű épület neve: Apátsági pince és présház.

A Tihanyi Apátság bizonyíthatóan rendelkezett pincével, hiszen a dézsmabort kerekfában (azaz hordóban) csak pincében lehetett tárolni. Feltehetően ez a pince is dézsmapince lehetett a maga 4000 hl tároló kapacitásával.

 

Tihanyban a pince mérete és szerves kapcsolódása a présházhoz, valamint a szűkebb környezethez azt sugallja, hogy azok egy időben épültek klasszicista stílusban.

Egészen egyedi jellemzője a présházból nyíló apátsági pincének, hogy latin kereszt alakú. A hosszanti ág 69, a keresztág 43 m hosszú - az arányok tökéletesen megfelelnek az aranymetszés szabályainak. A pince ezzel a kereszt alakkal és a két ág találkozásánál épített "kupolával" bensőséges, sajátos hangulatú belső térélményt nyújt. Méreteiről akkor alkothatunk igazán képet, ha tudjuk, hogy hossza az apátsági templom főhajójánál23, keresztága pedig a templom keresztházánál 17 méterrel nagyobb.

A pinceágak kb. 6 m szélesek, a boltívek magassága pedig 5 méter körüli. Ha az írott források hiányában hitelt adhatunk a szóbeszédnek, a pincét több évtizedig feltehetőleg a filoxéravészt követően - csak krumpli és répa, egyéb zöldség raktározására használta az apátság, és csak a XX. század elejétől került ismét előtérbe a bor érlelése és tárolása, mint funkció.

 

A Tihany központú zalai rész birtokait Tihany, Aszőfő, Fülöpi, Kis-Szőlős, Örvényes és – 1886. évi eladásáig – Tósok birtokrészei alkották. Az apátság aszófői, örvényesi és tósoki birtokaira a Rákóczi-szabadságharc után katolikus vallású, németeket telepített, akik a 20. századi kitelepítésig megőrizték nyelvüket és identitásukat. 1950-ben a szerzeteseknek ismét el kellett hagyniuk a rendházat. A plébánia megmaradt, a rendházba először szegényház, később múzeum költözött. A bencés rend 1990-ben térhetett vissza Tihanyba, de a kolostoregyüttest csak 1994-ben kapta vissza a Magyar Államtól.

A monostori szőlő- és borgazdálkodás:

 

A szőlőkultúra talán a legigényesebb a mezőgazdasági ágazatok között: szakértelmet és sok rendszeres munkát kíván. A régi szólás is őrzi ennek fontosságát: A szőlő a görbe embert szereti. A minőségi munkára a hűbéri járulékok között szereplő robot nem volt alkalmas, ezért a szőlő termésével komolyabban foglalkozó birtokosok sokszor inkább fizettek a szőlőmunkákért, hogy megfelelő minőségű bor készülhessen. „A szőlő munkát nem minden ember érteni szokta” panaszkodott még így is 1745-ben a Komárom megyei tatai uradalmat irányító régens.

Háromféle szőlőterület létezett: szabad királyi területen lakó szabad polgárok szőlőbirtoka, úrbéres földbe ültetett szőlő és szőlőhegy (promontorium). A hegjogokat articulusok (hegytörvények) rögzítették, melyek a hegymesterek felügyeletével szabályozták a munkák határidejét és ellenőrzését.

 

Tihanyról az 1786. évi összeírás nyomán ezt jegyezték fel: „Négy oromzat által tagolva szőlőtermő domboknak örvend, éspedig az Óvári, Kopasz-hegyi, Cser-hegyi, Kiss-erdői”. A termés mennyisége az Apátság zalai birtokain igen változó volt, jól termő évben a 200 akót is megközelítette, de például 1852-ben a Kis-erdőből mindössze 7  akó került ki.

 

A föld tulajdonjoga mindenképpen a földbirtokosnál volt, akinek a szőlőt művelők cenzussal (ajándékkal) tartoztak, valamint továbbra is kilenceddel, tizeddel. Ilyen szolgáltatás volt a dézsmabor is – a dézsmás szőlők terméséből a földesúrnak járó rész, melyet a földesúr (jelen esetben az Apátság) saját kocsmáiban értékesített. Szent György napjától Szent Mihály napjáig a kocsmárosok kötelesek voltak az Apátság pincéjéből származó bort árusítani – ez országos gyakorlat volt. A dézsmabort külön tárolták a majorság saját boraitól, melynek nem utolsósorban az volt az oka, hogy a jobbágyok igyekeztek a legrosszabb minőségű borukat adni a dézsmába.

 

 

A dézsmával kapcsolatos ügyek intézését a pincemester végezte.  Az apátsági pincemestert kezdetben az apát nevezte ki a szerzetesek közül. Inspector celariinak vagy egyszerűen cellariusnak hívták. A latin szó sáfárt, az éléstár vezetőjét is jelenthette, mert a cellarius gyakran házgondnoki feladatokat is ellátott. A pincemestereknek számadáskönyvükben rendszeresen tájékoztatni kellett az apátot a pince állapotáról és az elvégzett feladatokról. Nemcsak a borok készítésének nehéz feladata hárult rájuk, de nekik kellett ellenőrizni a pincéket és számon tartani az Apátság számára kiadott borok mennyiségét is.

 

Az uradalmi alkalmazottak közül a tihanyi kádármesterek jelentéseikből kirajzolódó sora így rekonstruálható: 1852-ben Fekete György helybe Szarvas József kádármester került, majd őt 1863-tól Keresztes György váltotta fel. 1864-ben Melegh Henő tihanyi ispán és Vörösmarty András kádármester készítették el a tihanyi pince számadását.

 

A pincében nem volt szabad enni, a hordók tisztán tartására pedig nagyon ügyeltek. Olyan hordóba, melyben megelőzően zöldséget tároltak, bort és mustot már nem töltöttek. A hordókat szükség esetén ki is égették, de a kiégetett hordóba sem került már jó minőségű bor. Vas- és faabroncsos hordót egyaránt használtak, a fahordókhoz való fát pedig télen vágták ki. A hordókat rendben tárolták, azokat feliratozták.

 

Eltevésre általában a magasabb alkoholtartalmú borokat választották, és ott is igyekeztek egy helyről, egy időben szedett szőlőből származó bort eltenni, mert tapasztalatok szerint a mixtum hamar elvesztette minőségét. A 18. századi bencés tradíció a hároméves bort tartotta a legkiválóbbnak, legnemesebbnek. Ehhez évente levették a seprőjéről. Ez igen fontos feladat volt: a fejtést általában áprilistól júniusig végezték, de az óborokat ősszel fejtették.  A rossz bor javítására több módszer is létezett (izzó kovakő, pálinkába áztatott vizahólyag stb.)

 

 

A borfajták közül a pinceleltárakban megkülönböztették a kiserdei pecsenye és asztali bort.

 

Füves, illatos borok is készültek, melyeket Vinum medicatum néven gyógyszerként is adtak az orvosok. A narancs, citrom, kökény, zsálya, ökörnyelvű fű és cseresznye voltak a legismertebb illatosító „fűszerszám”-ok.

 

A kevésbé jó időjárású német borvidékeknél terjedt el, hogy zsupszalmán 2-3 hónapig töppesztett szőlőbogyóból készítettek bort. A magyar területen szalmabor néven ismert borkészítés hagyományait is feltehetően a betelepülő németek hozták magukkal.

 

A borok értékesítése: Az Apátság pincéjének borai közül a dézsmabort a helyi kocsmárosnak adta át a cellarius, a kocsmáros pedig köteles volt elszámolni annak árával. A kocsmáltatás a regálék, a kisebb királyi haszonbevételek közé tartozott és a föld birtokosát illette. Az apátság kocsmája 1840-ben épült, a Fogashoz címezték.

 

Az eladás ettől függetlenül kezdetben igen ritka volt, bár még a füredi fürdővendégek fogyasztásához is apátsági bort szállítottak. A bort elsősorban a szerzetesek kapták (átlagosan napi 3 dl bort írt elő a szabályzat – de akkoriban a borok alkoholtartalma jóval alacsonyabb volt). Néha bencések körében is előfordult, hogy valaki többet ivott a kelleténél, ő általában megróvást kapott, vagy súlyosabb esetben megvonták a boradagját. (Bene tincti  - jól elázva - mondja  a korabeli fedés.) Később főleg az édes borok kereskedelme volt jelentős.

 

Vásár és ünnepnapokon szolgálták fel a legjobb minőségű borokat (Pannonhalmán e borok neve infusion volt, elképzelhető, hogy Tihanyban is élt e megnevezés), illetve liturgikus alkalmakkor is jelentős mennyiség fogyott. Ilyen alkalmakkor sokan kaptak bort járandóságba.

 

 

Az 1848. évi áprilisi törvények, a jobbágyfelszabadítás gyökeres társadalmi-gazdasági fordulatot jelentett az Apátság életében is. Az úrbéres földek a földesurak állami kárpótlása mellett addigi művelőik kezébe kerültek. Sajnos azonban a szőlők megváltásáról csak 1868-ban kelt törvény. A megváltás nyomán megszűntek a nagybirtokok dézsmabor bevételei, és az ezek befogadására szánt pincék is feleslegesnek bizonyultak. A borjárandóság is megszűnt, egyedül a mezőgazdasági munkák végeztével adott áldomásbor maradt meg.

 

A borvidék ökológiája

A Balatonfüred-Csopaki borvidék klímaviszonyai kiegyenlítettek, szélsőségektől mentesek. Az évi középhőmérséklet 10-10,5 °C, de Tihany körzetében eléri a 10,7 °C-ot. Az évi napfénytartam valamelyest meghaladja a 2000 órát. A víztükör által visszavert napsugarak javítják a tókörnyéki szőlőültetvények fényviszonyait.

A Balatonfüred-Csopaki borvidék egyike a Dunántúli-középhegység és környéke legszárazabb térségeinek. Tihanytól északkeletre az évi csapadék 550-600 mm, a borvidéknek a félszigettől délnyugatra eső területén pedig 600-650 mm. Leggyakoribbak az északias szelek. A szőlőültetvényeket erdős, forrásdús völgyekkel (Koloska-, Nosztori-, Malom-völgy) szabdalt hegyvonulatok védik az északi hideg szelektől kedvező mezo- és mikroklímát kialakítva.

A borvidék fajtái

A Balaton-felvidék fajtáiról a legteljesebb képet Oláh János Gyömölcsfa-kertészet c. munkája közli. (Hegyi, lapályi, csemege, léces és festő szőlők beszédes fajtaneveivel).  Csemegeszőlőink a következők voltak: Góhér, csíkos muskotály, gyűszűszőlő, papsapka, tüskéspúpú zamatos.  Németh Márton megemlíti még a betyár, tótika és tulipiros fajtákat is.

Az 1862. évi balatonfüredi szőlőkiállítás az alábbi szőlőfajtákat rögzíti:

Fehér: ragszőlő, juhfark, somogyi fehér, petrezselyem, zöld, tök, rak

Fekete: kecskecsecs, tihanyi, kadarka, szigeti, világos

Piros: tulipiros, piros bákor

Szürke: szürke fekete, hollószem

 

Az Olasz rizlinget az 1870-es évektől kezdett terjedni. A szőlősgazdák értékes fajtának tartották, s egyre gyakrabban ültették. Térhódítását a filoxéravész felgyorsította, s a két világháború között a táj uralkodó fajtájává lépett elő, neve szorosan összeforrt a borvidékkel.

A Balatonfüred-Csopaki borvidék korábban a fehérborvidékek közé tartozott. Tihany község becsatolása e téren változást hozott, ugyanis a Tihanyi-félszigeten az elmúlt évtizedekben az egykori levendulás helyén vörösborszőlő-fajtákat (Cabernet franc, Cabernet sauvignon, Kékfrankos, Merlot, Zweigelt) termesztő körzet alakult ki.

 

 

A borvidék ökológiai adottságai sajátosan finom jelleget kölcsönöznek az itt termelt boroknak. Szakértők egyöntetű véleménye szerint az Olasz rizling ezen a borvidéken teljesíti ki összes előnyös fajtajellegét. Egyedülállóan finom illata és tiszta keserűmandulára emlékeztető zamata példanélküli.

Más fajták, úgymint a Chardonnay, Rajnai rizling, Rizlingszilváni, Szürkebarát, Ottonel muskotály stb. borai a korszerű szőlőfeldolgozási, erjesztési és borkezelési-érlelési módszerekkel készítve divatosak, rendkívül jó minőségűek. A Tihanyi-félsziget vörösborai szép színűek, bársonyosan simogató csersavtartalommal, gyümölcsökre emlékeztető illattal és zamattal.